Isten szabadsága: →Isten tulajdonságai közé tartozó, tevékeny sajátság. - A Szentíráson végigvonul a meggyőződés, hogy a világ és a tört. mögött személyes, szabad akarat áll, amely önmagának a normája. Fil. értelemben szabadnak mondjuk azt, akinek tettei tudatos lényéből fakadnak. A szabadság lényeges jegyei ezek: megvan benne a mentesség a külső és belső kényszertől, ami önokságát korlátozná. Megvan az ítélet szabadsága, vagyis maga előtt látja a célt és az eszközöket, s azokat ki is válogathatja. Beletartozik magának a cselekvésnek a szabadsága is, vagyis végre tudja hajtani elhatározását. A szabadság forrása az akarat, mert az dönti el, hogy tegyen v. ne tegyen (libertas exercitii) valamit. De beletartozik az értelem is, amely azt világítja meg, hogy mit érdemes v. mit kell tenni (specificationis). Az értelem adja a motivációt a cselekvéshez. Amikor ~ról beszélünk, nem szükséges azokat a jegyeket fölsorolni, amelyek az emberi szabadsághoz tartoznak mert Isten mindent magából kiindulva tesz, ezért elhatározásának és tettének a motívuma ő maga. Továbbá: benne a szabadság és a belőle folyó tettek nem szolgálják személyiségének kibontakozását, mert ő az örök befejezettség állapotában van. Benne csak egyetlen örök elhatározás és tett van, ami befelé azonos a lényegével. Ezért nincsenek benne egymás utáni cselekedetek sem. Egyetlen örök aktussal átfog minden értelmi ismeretet és akarati cselekvést. Ilyen értelemben ő a megvalósult szabadság is. Normája a végtelen belső bölcsesség, szentség és jóság, tehát nem kell külső törv-hez v. erkölcsiséghez ragaszkodnia. - Az ÓSz úgy beszél a teremtésről, mint Isten szabad tettéről, s elutasít minden más teremtő elvet (Iz 45,7) v. a panteizmusnak minden fajtáját, amely a világot azonosítja az istenséggel. A Ter 1-2 elbeszélése a teremtésről azt érzékelteti, hogy Isten teljhatalmú a teremtmények fölött. A teremtő szóra való hivatkozás akaratának mindenhatóságát tükrözi. A teremtés annak a tört-nek a kezdete, amely a bűnbe tévedt embert visszavezeti Istenhez. Az ósz-i vallás Isten nevében nem lát varázsszert, amellyel őt kényszeríthetné, mint a pogányok teszik (Ter 4,26; 12,8; 1Sám 20,42), és a szöv-et sem úgy értelmezi, mint a term-ben megalapozott partnerséget, hanem mint Isten irgalmas, szabad leereszkedését (MTörv 7,6; Zsolt 135,4; Oz 12,10). Isten olyan személy, aki erkölcsiséget ébreszt és követel (Kiv 20,1-17). Uralma kiterjed az emberi tettekre is (Péld 21,1; 1Sám 3,18), sőt még az ember rossz tettei sem függetlenek tőle (2Sám 24,1), megkeményíti v. bűnbánatra indítja a szívet (Kiv 4,21), ami nem azt jelenti, hogy ő az oka a bűnnek. Ott még hiányzanak a kellően csiszolt fogalmak a hatalom és a szabadság összehangolására. A késői zsidó irod-ban Isten mindig úgy szerepel, mint független úr, aki a dolgokat előre elrendezi, a népek jövőjét meghatározza és szentjeinek örökséget rendel. A gonosz hatalmak is függnek tőle, mert azok is az ő teremtményei. Amellett megvan a meggyőződés, hogy imádsággal befolyásolni lehet elhatározását, és a Messiás eljövetelét is lehet siettetni. - Az ÚSz ~t üdvtört. szempontból mutatja be. Jézussal elérkezett az Isten országa, s annak idejét egyedül Isten határozta meg (Mt 1,15), a benne való részesedés is az ő szabad ajándéka (Mk 4,11). A zsidók visszautasítják és megkeményednek: ez az ő bűnük és egyúttal Isten büntetése (Mk 4,11). Szt Pál hivatkozik arra, hogy Isten szabad választásaiban (Róm 9,6-13) kegyelmeit is szabadon osztogatja (1Kor 12,4.11), s mindent akarati elhatározása által tesz (Ef 1,11). - Benne tehát megvan az abszolút szabadság, de az nem mérhető emberi mértékkel. Benne pl. nincs meg a jó és a rossz közötti választás lehetősége, mert ez az akarat tökéletlensége volna, nem pedig tökéletesség. Az akarat igazi természete az, hogy a jóra irányul. Isten akarata a legnagyobb jóra, saját végtelen értékére irányul, magát szükségképpen akarja és szereti, de ez nem kényszer, hanem a teljesség kifejeződése. Minden mást csak úgy akarhat, mint saját jóságának, tökéletességének a kifelé való vetületét. Ezért abszolút szabadsága van abban, hogy kifelé tegyen-e valamit, v. mit tegyen (exercitii és specificationis). Az Egyh. tanítása kifejezésre jutott az I. Vat. Zsin-on, amely meghatározta a teremtés szabadságát (D 1808) az olyan nézetekkel szemben, amelyek belső kényszerre hivatkoztak. A teol. gondolkodás számára Isten cselekvő szabadsága következik abszolút függetlenségéből. Végtelen tökéletessége miatt annyira elég magának, hogy semmi külső értékre nem szorul. A külső értékek különben is csak véges utánzatai az ő végtelen tökéletességének. Háromsági mivolta miatt személyes kapcsolata is megvan befelé, tehát itt sem szorul kiegészítésre. A tételt nem lehet azzal gyengíteni, hogy Isten szükségszerű létező, ezért ami benne van, az szükségszerűen van és így van, tehát nincs helye a szabad akaratnak. A megoldás az, hogy Isten akarata a lét síkján azonos a lényegével, mint ahogy értelme is. Magát szükségszerűen akarja, de ebből még nem következik, hogy személyes elhatározással szabadon ne akarhatná a rajta kívül levő létezőket. G.F.

LThK IV:338.